Az elmúlt 5 nap egyenlege röviden: 3 orvos, 4 nővér, 3 adag infúzió, 3 zacskó burgonyás ropi, egy kevés Kubu és baracklé, rengeteg gyomorideg és mínusz kilók...

Hogy mi történt?

Vasárnap délután kezdődött a kálváriánk....délután már dőlt a gyerek jobbra-balra....gyanús, nagyon gyanús, de lehet, hogy csak kifáradt, mostanában korán kelt, sokat voltunk kint, biztos, csak fáradt. Vacsorázni nem akar. Nem baj, majd talán később, mi azért eszünk Apával. A gyerek a kanapén fetrengett közben, majd egyszer csak odaszaladt hozzánk, sírni kezdett és hányt egy nagyot. Nagyon megijedt szegény.Aztán mire megnyugodott volna, újabb adag hányás...na akkor már mi is elkezdtünk agyalni, mit evett vajon össze, de semmi olyat, amit eddig nem. Vagyis mégis. Egy kis Ice Teát ivott délután, lehet, az kavarta meg a pociját. Aztán megint hányás.... Mamit kérdeztük, mit tegyünk, mire nyugtat minket, hogy a gyerekek néha hánynak, nem kel megijedni. Anyum a telefonban szintén...de mi éreztük, hogy ez nem csak ennyi. Anna sosem volt hányós, akármennyit evett össze vagy ugrabugrált, sosem hányt. Kis korában bukós volt, de hát melyik baba nem az. Meg ahogy szépen megtanult böfizni, el is múlt ez a korszaka.

Megfürdettük, leraktuk pihenni a szokott kis idejében. De fél óránként újabb sírás, hányás és próbálkozás aludni. Megint telefon anyumnak, reggelig várjunk, aztán vigyük el a háziorvoshoz. Felesleges elvinni az ügyeletre, mivel láz nincs, úgyis hazaküldenének - mondta nekünk. Az 5-6. hányás után Apa felhívta az ügyeletet, ahol az orvos közölte, hogy ennyi hányás után azonnal vigyük be. Így éjnek évadján taxit hívtunk, a pizsamás gyereket takaróba csavartuk és szakadó esőben, villámlás meg dörgés közepette elindultunk az ügyeletre. Ott megvizsgálták, kikérdeztek minket, kapott B6 injekciót meg kiszáradás ellen Stodioralt és Dedalonette  kúpot. Ha megint hányna, adjuk be a kúpot, próbáljuk itatni, és ha a kúp után is hányna, vigyük kórházba. Ha nem, akkor reggel háziorvos,

11 körül értünk haza, Anna nagy nehezen elfogadott pár kanálka folyadékot, de megint hányt. Beadtuk a kúpot és félig összecsomagolva vártuk, hogy megyünk-e a kórházba. Szerencsére éjfél körül elaludt Anna és nem hányt már.

Hétfő reggel hasmenés...pont, mielőtt indultunk a háziorvoshoz. Hányás nem volt több, így azért némiképp megnyugodtunk. A háziorvos megvizsgálta manócát, adott a meglévő gyógyszerek mellé Smectát is, ha még menne a hasa. Valamilyen vírusfertőzés, mondta, és ha megint lenne széklet, azonnal vigyük a klinikai mikróra tenyésztésre. Lehetőleg még délelőtt 11-ig, mert akkor szerdára meglesz az eredmény, ha nem érünk oda addig, akkor csak péntekre. És itassuk-itassuk a gyereket, mert ki fog száradni....

Szerencsére Anna nemsokkal a hazaérés után újabb adag produktumot rakott ki, így Apa elrohant a mintával a laborba. Hétfő délután kb. 10 percenként cserélgettük a pelust Annán, mert állandóan ment a hasa. Enni nem evett egy falatot sem, inni úgyahogy, de csakis baracklevet, ami nem éppen a legjobb ilyen esetben, de úgy voltunk vele, hogy ez is jobb, mint a semmi.

Keddre javult a helyzet, leszámítva azt, hogy szegény Apa is hasmenéstől szenvedett már. Anna iszogatott, pár szem kekszet is megevett (ha összesen 3 db-ot, akkor lehet, sokat mondok), de mi ezt már jó jelnek vettük. Sem hányás, sem hasmenés nem volt már. Mi is jött volna ki szegénykémből.... Aznap délután én is beadtam a kulcsot, nagyon rossz volt a gyomrom, fetrengtem, rázott a hideg....szépek leszünk így.

Szerda reggel a megszokott képest később keltünk. Én egy picit jobban voltam, Apának még volt hasmenése, de Anna nyugodtan aludt éjszaka. Viszont reggel nem tudott felkelni az ágyból. Sápadt volt, gyenge és csak épphogy felülni bírt. Inni már nem volt hajlandó, enni végképp nem. Felhívtam a háziorvost korán reggel, aki mondta, hogy azonnal kórház. Gyorsan összepakoltunk és eltaxiztunk a gyermekkórházba.A doktornő odaszólt, hogy megyünk, és a beutalót később visszük, mert csak 11-től van rendelése. A kórházban vizsgálatok, mérések, majd közlik, a gyerek marad, mert nagyon kiszáradt.

Így kerültünk fel a fertőző osztályra. Kicsikém egy szál pelusban feküdt a nagy rácsos ágyban, infúzió a bal karjában, a jobb karja lekötözve, hogy ne tudja piszkálni a csöveket. Halálra volt rémülve....és mi is. 2 zacskó folyt le neki, egészen éjszakáig tartott.

Röviden leírnám a fertőző osztály házirendjét:
-látogatási idő: 11-20 óráig
-bevinni csak ropit lehet, semmi egyéb enni vagy inni valót
-ruhát, játékot lehet bevinni, de csakis saját felelősségre, és ezek tisztításáért mi vagyunk felelősek
-egyszerre csak 1 szülő lehet bent a szobában a picivel
-szigorúan tilos látogatási időn kívül bemenni, vagy éjszakára ott maradni

Apa hazajött összeszedni pár cuccot, meg elment a beutalóért a háziorvoshoz. Addig én Anna ágya mellett ültem és a könnyeimmel küszködve néztem a tehetetlenül, kikötözve fekvő, alig 13 kg-s (a betegség előtt még 15 kg volt!), holtsápadt, halálra rémült gyermekemet. Nehezen tudtam uralkodni magamon. Ahogy Apa visszaért, lementem egy kicsit sétálni és jól kibőgtem magam a telefonban anyumnak....máshogy nem is bírtam volna....

És hogy ne legyen már amúgy is rossz a helyzet, kifogtuk a világ legjobb szobatársát.... J igen, lefesteném röviden a fertőző osztály azon részlegét, ahol Anna fekszik. Egy tetőtéri, kb 30 fokos, 4 ágyas, mindössze 20nm-es kis kórterem, ebben vagyunk mi. Mellettünk 2db 2 ágyas, külön fürdős kis szoba, nagyobb gyerekeknek fenntartva. A részlegen összesen 3 pici és 1 nagyobb gyerek volt. Rájuk jutott egy nővér.

És akkor vissza a szobatárshoz....amikor Annát felvették és felvitték a kórterembe, egy sérült kisfiú éppen az anyukájára várt, mert ment haza már. A másik ágyban egy nagyon picike, 1 éves, tündéri kis roma kislány feküdt, ő lázgörccsel került be. "Sírós kislánynak" hívta mindenki....ma már azt mondom, ez egy elég enyhe jelző rá.... Alapból nem értettem (akkor még...), hogy mit keres a fertőzőn egy lázgörcsös, torokgyulladásos kislány....az kel még, hogy itt összeszedje a hányós-hasmenős betegséget is. Mint később kiderült, a kislány visszajáró vendégnek számít, és gyakorlatilag egyik osztály sem látja szívesen őt....Hogy miért??

Hát kérem, ez a sírós kislány amíg az anyukájával lehetett, egy végtelenül helyes, életerős picurka volt. De ha anyuka kitette a lábát (és csendben megjegyezném, hogy a napi 9 órás láthatási idő alatt összesen talán 2 órát töltött bent a gyerekénél naponta), a baba őrült ordításba és sírásba kezdett. És nem hagyta abba....kb fél óra után meguntam és felvettem a picit. Nincs olyan anya, aki nem ezt tette volna szerintem. Főleg, miután Anna is rákezdte a sírást, mert idegesítette a kislány ordítása, nem tudott pihenni tőle. Amikor a nővér meglátta, hogy a kezemben van a másik gyerek, iszonyatosan letolt....foglalkozzak a saját gyerekemmel, ne pesztráljam másét....nem értettem....

A kislány így továbbra is üvöltött, a nővérnek hiába szóltunk, hogy csináljon már valamit, a válasz mindössze annyi volt, majd kifárad és elalszik - humánus megoldás. Persze, a kislány nem fáradt ki....este negyed 8-ig üvöltött. Addigra már kaptunk egy újabb szobatársat, egy 3 éves kislányt, szintén infúzióra szorult szegényke. Ennek a kislánynak az anyukája a gyermekklinikán dolgozik és ő mesélte el a sírós kislány történetét. Hogy sajnos a szülei nem éppen mintaszülők, és a gyerek ha itt van, állandóan sír, de bármilyen nőnemű egyed hozzáér a picihez, azonnal megnyugszik és elalszik.

Így aztán felváltva próbáltuk megnyugtatni a kicsikét, aki nagy nehezen negyed 8-kor el is aludt. Anna addigra már nagyon kifáradt, én pedig ismét a könnyeimmel küzdöttem, mert tudtam, hogy ott kell hagynom éjszakára....sosem voltunk még távol egymástól, és a szívem szakadt meg, mert féltem, hogy a sírós kislány ha éjjel felébred, a nővér nem fog bemenni hozzá, és ott aznap éjjel senki nem fog pihenni.

Anna elaludt fél 8 körül. Úgy ahogy volt, félmeztelenül, infúzióval. Törölgettem a kis homlokát a popsikendőjével, mert nagyon melege volt. Pancsizni nem lehetett az infúzió miatt. Amikor elaludt, halkan összeszedtem a cuccaimat, Anna szennyes ruháit, a tiszta pizsamáját kiterítettem az ágyára, hátha reggel ráadják majd és hazajöttem. Végigbőgtem az utat hazafelé. Szívem szerint visszafordultam volna, és inkább a kórház valamelyik kerti padján éjszakáztam volna, de legalább ott lehettem volna vele. A szívem megszakadt arra a gondolatra, hogy éjjel felébred a sírós kislány miatt és nem tudok elaltatni újra, hogy reggel amikor vizit van és vizsgálják, nem lehetek ott, hogy megnyugtassam.

Apa már otthon várt, az üres, csendes lakásban. Hazaérve jól kibőgtem magam, letusoltam és megpróbáltam elaludni. Mondanom sem kell, micsoda rémálmaim voltak....hallottam, hogy Anna kiabál: Ánnyá-ánnyá...hajnali 4-ig forgolódtam, aztán feladtam, inkább felkeltem és kínomban nekiálltam takarítani, mosni, hajat mosni és mindenfélét csinálni, csak teljen már az idő és mehessek be a kórházba. Úgy éreztem, sosem lesz 11 óra...Ráadásul szerintem az idegességtől, de nekem is elkezdett csikarni a hasam, hasmenésem volt....szép napnak néztem elébe....

De aztán csak eljött a csütörtök 11 óra is, és végre bemehettem Annához. Kicsi lányom ült az ágyában, csendesen játszogatott, amikor odaértem. A sírós kislány kivételesen csendben volt, mert az anyukája ott volt. Amikor Anna meglátott, felpattant az ágyban, a nyakamba vetette magát és sírva kiabálta, hogy Ányá-ányáááá. Küszködtem a könnyeimmel ismét. Sokkal jobban nézett ki, egészen kikerekedett a 2 adag infúziótól. A nővérke mondta, hogy éjjel csak egyszer kelt fel, amikor lekötötték az infúziót, de aztán szépen, ügyesen visszaaludt és reggel 7-kor kelt. (itthon bezzeg.....:)) Mondta, hogy azért sirdogált is délelőtt, de mindig meg tudták nyugtatni gyorsan, és képzeljem el, még reggelizett is, egy pár falat vajas kenyeret elfogadott. Na, ennek nagyon megörültünk. Csak az ivás nem akart menni. Amit én speciel nem is csodálok, mert Anna sosem itta meg a teát (főleg nem ezt a ratyi, keserű, erős kórházi teát) vagy a vizet. De hiába mondtam ott ezt bárkinek is....ebéd után megint infúzióra tették a gyereket....de most nem kötötték ki a másik kezét, így tudtunk könyvet nézegetni, telefonon zenét hallgatni, játszani.
 

Délután beszéltem a főorvos asszonnyal. Megkérdeztem, hogy hogy állunk, mikor jöhetünk haza, megvan-e a hétfőn leadott székletminta eredménye és egyáltalán, mi a baja a gyereknek. Az orvos nagyon rendes volt....mondta, hogy valószínűleg Calici vírus fertőzésről van szó, de biztosat csak akkor lehet mondani, ha Anna adna egy kis székletet (nem tudom, honnan, mikor nem evett már 4 napja...), mert amit mi leadtunk a laborba, csak baktériumra lett tesztelve, ami negatív. (szerintem ez hülyeség, mert maga a háziorvos mondta, hogy ez vírusos betegség, akkor meg kizárt, hogy bacira kér vizsgálatot....na mindegy) Továbbá mondta, hogy ha Anna elkezdene inni és egy picikét enni is, akkor hazaengedi pénteken. Nagy nehezen meggyőztük arról, hogy Anna makacssága miatt akár hónapokig is itt lóghat az infúzión, mert ha fene fenét eszik is, akkor sem fog vizet vagy teát inni. Ropiból addigra már 2 nagy dobozzal benyomott. Így aztán a főorvos asszony külön engedélyével vehettünk Kubu alma-banános gyümölcslevet.

Hadd ne mondjam, hogy délután 3-tól estig el is fogyott 3dl belőle....:):) A nővérek dícsérték is Annát.:) Mi meg örültünk, hogy végre iszik, nem volt sem hasmenés, sem hányás. A ropi fogyott, igaz, az ebéd nem kellett (én sem ettem volna meg azt a túlkaprozott idétlen tökfőzeléket rágós főtt hússal....), de vacsinál egy kis ropi és pár falatka vajas kenyér is elfogyott. Ment volna több kenyér is, de mivel fekve kellett ennie Annának, az egyik falatka félrement és öklendezni kezdett. szegényem, azt hitte, megint hányni fog és inkább befejezte az evést. A rossz emlékek.....

Most egy kis kitérő a sírós kislányra.... Tegnap délelőtt ugye ott volt az anyukája, de ebéd után a kislányt is infúzióra rakták, mert szegényem, ő is kiszáradt. A kislány nem is érezhette túl jól magát, mert ebéd után már az anyukája sem tudta megnyugtatni...nagyon sírt szegényke. A kedves nővérke bejött az infúzióval és közölte az anyukával, hogy inkább menjen haza, mert eddig nem volt ilyen hiszti....jól eshetett az anyunak gondolom....onnantól kezdve a kislány kikötve feküdt az ágyon (neki a lábát is kikötötték) és ordított torkaszakadtából.

Apánál délután már elszakadt a cérna....megkereste a főorvos asszonyt és mondta neki, hogy Annát hazavisszük éjszakára, mert itt nem tud pihenni. A gyerek iszogat, eszeget, csak a pihenés nem megy szegénynek a sok sírás miatt. Reggel visszahozzuk a gyereket, csak engedje haza éjszakára.

Persze, az orvos nem engedte - szerintem is felesleges kör volt, de mindegy. Mondta, hogy nyugodjunk meg, és megígérte, hogy ha Anna továbbra is ilyen ügyesen iszik és eszik (legalább ropit), akkor pénteken hazaengedi.
 

A sírós kislány apukáját előásták valahonnan vagy magától jött be, nem tudom. Nagy nehezen lenyugtatta a picikét, aki aludt is valamennyit. Apa telefonbeszélgetéseiből levettük...sajnos ennek a kislánynak talán még a kórházban is jobb, mint otthon. Az anyukája be sem jött hozzá már este. Apuka olyan 4 óra körül ment el. A kislány persze rögtön felébredt és ismételten üvölteni kezdett. Kezdett felmenni bennem is a pumpa. Hogy egy gyereket hogy lehet ilyennek kitenni. Hogy az ilyen anya nem is anya. Szegény gyerek csak azt látja, hogy a többi babánál reggeltől estig ott ül valaki, sosincsenek egyedül, hozzá meg senki....iszonyatos érzés lehetett neki....A nővérek sem foglalkoztak vele, amit így utólag már meg is értek, hiszen arra tényleg nincs idejük, hogy nonstop üljenek a pici ágya mellett. A kislány este 6-ig ordított megállás nélkül. akkor feladta. Sosem láttam még ilyen tekintetet. Csak nézett azokkal a gyönyörű kis szemeivel, üresen, fáradtan, beletörődve. Sosem felejtem el azt az arcot. Az a kislány azt hiszem olyan traumán esett át, amit talán sosem fog kiheverni. Csak járt a cumi a szájában és nézett egynyomban. Iszonyatos volt látni. Negyed 8-kor elaludt.

Nemsokkal utána Anna is elaludt. Előtte még elmondtam neki, hogy holnap hazajöhet. Hogy nagyon ügyes volt, büszkék vagyunk rá és holnap végre hazahozzuk.

Anna ismételten bebizonyította, hogy egy igazi hős. Nem hisztizett, nem nyavalygott, ha a sírós kislány nem lett volna, szerintem végig egy hang nélkül tűrte volna a kórházi megpróbáltatásokat. Még egy új szóval is gazdagodott: öf (=röf).

Azt hiszem a gyerekek igazi hétköznapi hősök. Olyan elfogadással és feltétlen bizalommal fordulnak a világ és a szüleik felé, hogy az irigylésre méltó. Olyan méltón és okosan tudnak megbirkózni bizonyos helyzetekkel, hogy bármelyik felnőtt példát vehetne róluk.

Már nagyon várjuk, hogy mehessünk hozzá.

Ezen poszt megírása is legalább lefoglalt addig, amíg mehetünk.

És reméljük, hogy ma már megtelik élettel a ház újra. Hogy itt lehet velünk és ügyesen, okosan fog enni meg inni, hogy ne kelljen újra visszamennünk majd oda.

Ezúton is megköszönném a kórháznak és a dolgozóknak azt a mérhetetlen munkát és kedvességet, amit kaptunk.

És nagyon remélem, hogy annak a sírós kislánynak is megoldódik a helyzete. Hogy talán kap egy esélyt valamikor, valakitől egy normális életre.