3 napot töltöttünk a kórházban. Nagyon hosszúnak tűnt az egész, alvás nuku, nem találtam a helyem, aggódás, hogy nehogy Babóca besárguljon, minden rendben legyekn meginduljon a tej, stb.

A tejciért sokat küzdöttünk, bár Anna az első perctől szépen szopizott. Csak a melleim mentek tropára, kirepedtek, véreztek...de nem adtam fel. A harmadik napon indult meg a tej. Onnantól kezdve kislánykám 4 óránként evett, a többi időt átaludta. Barátkoztam a helyzettel, gyönyörködtem a picurban, próbáltam feldolgozni a történteket. Furcsa volt, hogy senki nem mozog a hasamban. Kis manó már kint volt és egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy mindez velem is megtörtént.

Amíg az ember csak másoktól hallja a szorikat, igazából el sem tudja képzelni, hogy milyen is az. De amikor személyesen is átéli...akkor szembesül a dolgokkal. Én ia ezt éreztem. Hiába olvastam mindenfélét a gyermekgondozásról, a terhességről, a szülésről...ott és akkor, amikor mindezeket átéltem, azt sem tudtam, mit csináljak. Nem tudatosan cselekedtem, egyszerűen hagytam, hogy az ösztöneim vezéreljenek. Igazából a mai napig is ez van, mert ez jött be. Anna  sz@rik a "nagykönyvre"...és segítség híján magamnak kell kitalálni, mi is van vagy mit kezdjek az adott helyzetben.

Mindig velem volt Babóca a kórházban, szerencsére nem sárgult be, és én is szépen gyógyulgattam. Így Pünkösd hétfő délután hazamehettünk. Nagyon vártam már, hogy otthon legyünk, de ugyanakkor izgultam és féltem is, hogy vajon minden rendben lesz-e majd.