Rájöttem valami nagyon fontos igazságra: amikor már épp azt hinném, hogy az életem nem is lehetne jobb ennél (hiszen körülöttem forog a világ...), akkor mindig történik valami, ami ennek az ellenkezőjét bizonyítja.

Ugyanis az történt, hogy amikor már kezdtem azt érezni, hogy a járásomon nem kell már sokat csiszolnom, a nagy gyakorlás kellős közepette elcsúsztam a konyhakövön és annyira beütöttem a buksimat az egyik székbe, hogy a szememnél lett egy óriási seb, ami még vérzett is. Nem tagadom, megviselt a dolog. Főleg, amikor Anya el akarta látni a sérülést.... Azon is elgondolkodtam, hogy talán túl korai még ez a járás dolog nekem, talán egy kicsit pihentetnem kellene ezt az egészet. De aztán eszembe jutott, hogy hiszen ez a baleset nem tántoríthat el attól, hogy végre tökéletesítsem a 2 lábon közlekedést! Főleg, hogy egy kicsit később már nem is fájt annyira. Hiszen ilyen az élet!

De azért néha még sokkal gonoszabb az élet... Épp mire elfelejtettem volna, hogyan is volt az az ominózus eset a konyhában, kezdtem magam egyre rosszabbul érezni. Kiderült, lázas vagyok - már megint. Anya elvitt a doktornénihez, ahol nem tudtak semmi konkrétat mondani, mivel megint csak lázam volt, semmi több.

Másnap már igyekeztem a magam módján elmondani Anyának, hogy itt valami nem stimmel és nagyon fáj a "nemtudommegneveznimim". Egész délelőttös sírás után Anya ismét elvitt a doktorénihez ma, aki jobb ötlet híján tovább küldött minket egy messzi és számomra ismeretlen helyre, amit úgy hívnak: fül-orr-gégészet.

Hogy oda eljussunk, át kellett verekednünk magunkat a péntek délutáni tömegnyomoron a városban. Mentünk busszal (ez egy kicsit ijesztő volt, mert valami mindig nagyon hangosan szólt, hogy csukódik az ajtó), sőt, trolival is! Utóbbi tetszett a legjobban, mert jó nagy ablakai voltak, amin még a magamfajta pöttömök is kényelmesen kilátnak. Nekem ez az ablak-téma annyira tetszett, hogy igyekeztem minél közelebb menni hozzá, aztán megpróbáltam kihajolni rajta, de ez sikertelennek bizonyult és hatalmas fejkopp lett a vége. Hát, ezen még én is nagyot nevettem!

Szóval sikeresen eljutottunk a másik doktornénihez, aki aztán nem volt valami kedves velem. Turkált a számban meg a nózimban és még a fülemben is! És közben végig azt mondogatta nekem, hogy ne sírjak, mert ez nem fáj és nem akar bántani. Hát, kiváncsi lennék, ő az én helyemben ezt hogy élné meg... Majd azt mondta, vírusos torokgyulladásom van. Szóval már megint sikerült belenyúlnom a dolgok legjavába. De legalább most már tudom, hogy amit egész délelőtt éreztem, azt úgy hívják, hogy torokfájás.

Este azért már sokkal jobban éreztem magam, Anya azt mondta, hogy a lázam is elmúlt. Szóval, látom a fényt az alagút végén...